2014. február 24., hétfő

Budapest - Havanna

Az első nap történéseit még nagyon szorgalmasan megírtam az út során Kubában, most ezt teszem közzé.

v0.1
Mint már említettem volt, még elindulás előtt, utolsó este volt egy kis izgalom. A vízumokat ugyanis megrendeltem az utazási irodától, akik meg is írták, hogy megérkezett, és érte lehet menni, ez viszont a nagy készülődésben kiment a fejemből, és hétfő este fél hétkor jutott eszembe. Az iroda persze ötkor zárt, így aztán volt izgalom, hogy végül el tudunk-e indulni. Az USA-ba régen például a repülőre sem szállhattál fel vízum nélkül, de ha jól tudom, még ma is elkérik az ESTA  papírt. Mit volt mit tenni, felhívtam a szervezőt a mobilján, és ecseteltem neki fene nagy gondunkat. Az mégsem lehet, hogy ne jussunk el KuBA! Nagy nehezen sikerült egy kollégát visszarángatni a jó öreg Nokiás trükkel, aki végül kiadta nekünk a szükséges okmányokat – legalábbis ekkor még azt hittem.

v1.0
Nos, igen. Lacinak hála időben kiértünk a reptérre, sőt még Boldizsár is elkísért minket, és minden bizonnyal jó utat is kívánt a maga nyelvén. Nyolckor indultunk otthonról, és 8:25-re értünk ki. Itt tájékoztattak minket arról, hogy az Air France gép két órás késésben van, így azzal nem fogjuk elérni a párizsi csatlakozásunkat, ezért áttesznek minket a Lufthansa járatára, de nagyon kell sietnünk. Arra sem volt idő, hogy tájékoztassanak minket, hogy mikor indul a gép, hol szállunk majd át, és mikor érkezünk. Rohanni kellett feladni a csomagokat, priority sorban át a biztonsági ellenőrzésen, majd azonnal fel a repülőre. Itt kaptuk meg végül a papírokat, hogy milyen útvonalon jutunk el Havannába: müncheni és torontói átszállással. Nem szaporítom a szót, hisz végül épségben megérkeztünk a csomagokkal együtt, ami szinte már lehetetlennek tűnt.  A gép Pestről ugyanis 8:45-kor indult, 20 perccel azután, hogy kiértük. És akkor nem beszéltem arról, hogy az átvilágításon megmotoztak, levetették a cipőmet, kipakolták a táskámat, és MÉG Timiek sem volt ideje napszemcsit venni. Skandallum! Panaszkodhatnék persze a sokkal hosszabb utazásra, a több átszállásra, a korábban lefoglalt kényelmes helyek elvesztésére, vagy arra, hogy nem szolgáltak fel ételt Torontótól Havannáig, de mi ez ahhoz képest, amin szegény Timcsi ment keresztül? Pedig olyan jól kitervelte ezt a napszemcsi projektet. Végül Karesszal és Ildivel kellett beérnie, akik hasonló cipőben jártak, mint jómagunk, így velük osztozhattunk a kalandokban. Nekik a nászútjuk indult nem várt élményekkel.
Megérkezésünk után szembesültünk azzal, hogy melegebb van ugyan, mint Torontóban, de azért nem fogunk beleizzadni a pulcsiba éjszakánként, estére ugyanis jelentősen lehűl a levegő. Azt is meglepetten tapasztaltuk, hogy a sok oldtimer mellett legalább annyi „modern”, főleg ázsiai és francia autó döcög az utakon. Akárcsak a taxink, amivel a hotelig jutottunk. Modern volt, de jobban döcögött, mint egy hatvan éves veterán. Úgy zörgött, kvartyogott és krákogott, hogy meg is kellett állni, hogy sofőrünk igazítson valamit a motoron. Miután jól végezte dolgát, rozoga fiákerünkön baktattunk tovább a legkisebb változás nélkül. De a célig még így is kitartott, így aztán fáradtan, de elégedetten hajtottuk álomra fejünket egy hosszúra nyúlt nap után.
Csoda hát, hogy reggel, mikor megkérdeztem csodaszép és okos szerelmem, hogy tudja-e, ki volt Cristobal Colón, azt felelte hogy ismerős a neve, valami drogkartell vezetője rémlik neki. Kolombusz valóban többször átszelte az óceánt, de arról nem szóltak a krónikások, hogy vajon drogot csempészett-e. Végül kiderült, hogy a hírhedt medellini drogbáróra, Pabló Escobarra gondolt az én kis szívem csücske. :)
Azt hiszem, úgy elegáns, ha itt át is adom a szót neki, hogy hasonlóképp élezhesse rajtam éles nyelvét.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése